Nagy-Hagymás

Egy hűvös és kicsit esős nyári reggelen öt fős csapatunk úgy döntött, hogy ellátogat a Hagymás-hegység legmonumentálisabb csúcsára, a Nagy-Hagymásra (1792 m). Reménykedtünk, hogy a délutáni órákban már szerencsénk lesz és talán a hegyeken csücsülő szürke fellegek is tova röppennek majd. Kiindulási állomásunk ismét Balánbányára vezetett, fel a Kovács-pataka utcáján. A gerincre induló kék jelzésen kezdtük meg az emelkedőt az Egyes-kő irányába (http://vandorbot.hu/barangolas-az-egyes-kore). Utunk során a már jól ismert és kedves sziklaszirtek igencsak szégyenlősek voltak, így csak sok fohászt követően mutattak meg ezt-azt magukból.

Bújkáló Vigyázó-kő

Pár perc múltán azért meghallották a fentiek szavainkat és lassacskán úgy tűnt, hogy a hegyek előbújnak. Ám a Vigyázón kívül sem az Öcsém-tető, sem az Egyes-kő nem mutatta meg teljes pompájában magát. De talán pont ez a misztikus látvány tette különlegessé a helyzetet.

Előbújt a Vigyázó

Az Öcsém továbbra is felhőfátylak mögött

Északról a felhőket karcoló Egyes-kő

 

Rátérve a piros sávra, mely a gerinctúra útvonalán fut végig, egy kicsit megtorpantunk, hiszen pásztorkutyák szagoltak ki minket és nem túl barátságos módon adták tudtunkra, hogy vigyázzunk (!) mert itt most komoly jószágőrzés zajlik. Jó fél órán át próbáltuk a ködben keresni a zaj forrását, de végül úgy döntöttünk, hogy szorosabbra zárva a menetalakzatot elindulunk tovább a gerincen. Lassacskán az őrzött tehéncsorda is feltűnt, de szerencsére ekkorra már az ugatások is egyre távolabbról hallatszottak. A nyirkos és csepergős időben a lábunk előtt hevert az igazi "panoráma", hiszen csodás virágocskák kápráztattak el minket.

Sugárkankalin (Primula elatior) - védett

A Nagy-Hagymás déli szirtjeihez érve az egybefüggő felhőtenger hirtelen gyorsasággal kezdett felszakadozni. Mi sem gondoltuk, hogy szerencsénk lehet, ám a természet tovább folytatta játékát velünk és amilyen gyorsan jött a "szép idő", úgy váltotta azt a rossz. Azért pár kattintásra jutott idő.

 

Nagy-Hagymás déli sziklaszirtje

Ezt követően utunk a zöld mezőkről egy fenyveses részbe vezetett, ahonnan egy kis kitaposott ösvényen keresztül juthatunk fel a Nagy-Hagymás tetejére. Először ezt mi sem vettük észre, hiszen nem volt túlságosan feltűnő a hirtelen letérő, ami inkább feltérő a meredek emelkedő miatt. Sajnos nagy bánatunkra továbbra is tartották magukat a makacs felhők, de mi is úgy döntöttünk ahogyan ők...vártunk és vártunk...

Már kezdtünk átfagyni a vizes bakancsok és a nyirkos öltözet miatt, amikor egyszercsak kitárulkozott maga nagyszerűségével a hatalmas Nagy-Hagymás. Díszítő felhőpamacsok továbbra is maradtak és táncikáltak a sziklák körül, de ezek inkább hozzáadtak a látványhoz, mintsem hogy elvettek volna attól. Az egyik szikla oldalában egy barlang nagy szája tátongott és bár vezetett le oda egy meredek út, de a vizes kövek s fű miatt inkább kihagytuk ezt a kalandot.

Barlangocska

 

De ha már a Nagy-Hagymáson csücsülünk, érdemes meghallgatni az Olt és a Maros születésének legendáját, mely e hegyekhez fűződik:

Balánbánya fölött élt egy Tarkő nevű tündér két lányával, Marossal és Olttal. Tarkő élete nem volt könnyű, ugyanis folyton férje után epekedett, akit a tündérkirály a Fekete-tengerhez száműzött. Tetézte bánatát, hogy lányai folyton veszekedtek. A nyugodt, megfontolt Maros és a heves természetű Olt nehezen jöttek ki egymással. Egy nap a lányok elhatározták, hogy megkeresik édesapjukat. Tarkő forrássá változtatta a lányokat, mert úgy vélte, hogy folyóvá duzzadva tudnak a legkönnyebben eljutni a Fekete-tengerhez. Meghagyta azonban nekik, hogy mindig együtt haladjanak, különben nem érnek célt. A két lány azonban folyóként sem értett szót, és külön utakon jártak. Az óvatos Maros inkább hosszabb utat tett meg, csak hogy kikerülje az akadályokat és megfontoltan hömpölygött, míg a heves Oltnak semmilyen akadály nem állhatta útját, átvágtatott hegyeken-völgyeken. A szelíd Maros a Tiszába, majd azzal együtt a Dunába folyt, mert úgy vélte, a nagy folyók segítik az útján. Olt teljesen kimerült, mire a Vöröstoronyi-szoroshoz ért, itt hallotta meg nővére hangját, aki arra biztatta, hogy egyesüljön ő is a Dunával. Így útjuk utolsó szakaszát már együtt tették meg, és a Fekete-tengernél megpillanthatták édesapjukat.

Orbán Balázs (1868. A Székelyföld leírása alapján)

Panoráma fentről

Utunk ezt követő részében már nem kellett a sötét fellegek és az eső miatt aggódnunk, hiszen már a napocska is kezdett előbújni. Miközben elindultunk vissza, arra lettünk figyelmesek, hogy az Egyes-kő eltűnt. Értetlenül álltunk a dolgok előtt, hiszen az Öcsém-tető a helyén volt és mi is a Nagy-Hagymáson, de az Egyes-kő sehol. Néztük, néztük és néztük...Aztán a fejünkhöz kaptunk és jól megdörzsöltük a szemünket, hiszen ott bújkált az Öcsém sziklái előtt.

Bújkáló Egyes-kő

 

Ahogy bandukoltunk vissza le a hegyről ismét belebotlottunk a nyájba és a kutyákba, de szerencsére egy román pásztor is volt velük, aki egyetlen parancs kiadásával barátságossá tette a kutyusokat. Pár szót váltottunk vele és a szép teheneit is megcsodálhattuk közelebbről, miközben az járt az agyamban, hogy lehet nincs sok pénze a pásztornak, de cserébe csodás helyen él egy stresszmentes környezetben...

Legelésző tehenek a Kurmaturán

Ha már az Egyes-kő megmutatja magát, akkor nem lehet fénykép nélkül hagyni a pillanatot. Készítettem is egy panorámát, hogy merre az arra. :)

 

 

Nagy-Hagymás (balra), Egyes-kő (középen), Pásztor-kő és az Öcsém-tető (jobbra)

Merre is kéne menni legközelebb...?!