A Miskolcon hetek óta stagnáló, áthatolhatatlan ködből úgy gondoltuk, kitörünk és megnézzük, fölötte süt-e még a Nap, vagy tényleg neoncsöveket találunk, mint amit a köd sugallt. Idő hiányában rövid úton igyekeztük megközelíteni Tar-követ, busszal meggyorsítva a feljutást. A nyirkos Miskolcról tehát kibuszoztunk Répáshutára és csak ott, a buszfordulóból, immár fagyott talajon indultunk neki a maradék hegyoldalnak, bár itt már napsütés fogadott, kérdésünkre tehát választ kaptunk.

Egy, az utunkon őrködő szikla

"Végig a zöld jelzéses úton!"

Nem csak a szép kilátás honorálja a vándort

A hideg napokat követően – a kényelmes ember igényeihez és nem a természet rendjéhez viszonyítva – felettébb kellemes körülmények fogadtak: kemény, mászhatóra fagyott talaj és lágy, tavaszias idő olyan szellővel, ami szinte már magában hordozta a hóvirágok illatát. Ilyen körülmények között (is) mindig öröm a mászás, így a zöld (négyzet, majd háromszög) jelzéseket követve gyorsan eljutottunk Három-kőre. Mint kiderült, a túra neheze csak eztán következett, ugyanis fent olyan látvány fogadott, ami nagyban megnehezítette a továbbjutást.

A völgyeket kitöltő ködtenger, az ebből kimagasló hegycsúcs-szigetek, a plafonként fölénk boruló felhő réteg és az ezen átszüremlő, a ködtakaró felszínén sugárzó foltokat táncoltató napfény színházától csak hosszas késlekedés után tudtunk elszakadni, hogy végül, a zöld háromszögről a kék jelzésre térve, lélekszakadva Tar-kőre érjünk – még a naplemente fináléja előtt.

Felhők között, távolban a Mátra

Rivaldafény

Jellegzetes "totem" fa útban Tar-kő felé

Sietségünket siker koronázta, más dolgunk tehát nem maradt, mint az egyre csípősebb szélben kivárni a lebukó napot. Igazi meglepetés ért bennünket, mikor nem csak egy „szimpla, hétköznapi” naplementét kapunk (amit a városi ember különben is milyen gyakran lát…), hanem egy fokkal még különlegesebbet: a völgyekben immár valóban tengerszerűen áramló köd felszínén több helyen Kelvin-Helmholtz-féle felhő-képződményeket is megfigyelhettünk.

A Mátra mögé lebukó Nap és a kékestetői adótorony

Kelvin-Helmholtz-féle felhőalakzat, mint záróakkord

A fákat immár egyre gyorsabban beburkoló sötétségben indultunk vissza, de miután lekéstük a buszt, úgy döntöttünk, a hosszabbik úton (Zsidó-rét – Nagy-mező – Vadász-völgy) ereszkedünk le Ómassára, a Garadna völgyébe. Ettől a vállalkozástól azonban óva intenék bárkit, akinek hagyományosak az ízületei: a Vadász-völgy aljának vízmosta kövei, az ezek közeit kitöltő, laza avar és a minderre boruló sötétség bárkinek okozhat kellemetlen meglepetéseket. Szerencsére az ómassai buszmegállóban található fogadók és a hazafele kanyargó busz zötyögése hamar elfeledteti az esetleges kényelmetlenségeket.