Feri cimborámmal még egy februári túrázás alkalmával találtuk ki, hogy amint egy kicsit melegebb idő lesz, elmegyünk valahova vadkempingezni. Ő még sosem próbálta, és az én tapasztalataim sem mondhatók túl soknak, de ez nem szegte kedvünket. A kiszemelt időpont május utolsó hétvégéje, a terület pedig a Mátra.

A terv az volt, hogy az autót Mátraházán hagyjuk, majd a piros+ jelzést követve megmásszuk a Kékest. Itt a sárga jelzésen a bércen haladunk egészen a Disznó-kőig, majd leereszkedünk a Rózsaszálláshoz. A táborhelyet a Rózsaszállástól kb. 1km-re levő Pisztrángos-tónál néztük ki. Van ott forrás, van tűzrakóhely és még egy fedett esőbeálló is, ha nagyon rosszra fordulna az idő.

Az elmúlt hetek szinte folyamatos esőzései miatt nem kellett aggódnunk a tűzgyújtási tilalom miatt. Azonban a lezúduló víz nem egy helyen utat talált magának. Olyan utat, amin mi is haladtunk volna. Szinte patakká váltak a turistautak.

Nem igazán voltunk edzésben, és a 15 kilós hátizsák sem könnyítette meg az utat felfelé. Mégis kinek az ötlete volt, hogy másszuk meg a Kékest?! 

Mátraházán viszont hoztunk egy stratégiai döntést: a 2db dobozos sör a kocsiban marad (az mégis csak plusz 1kg), és majd fent veszünk a tetőn, onnan már úgyis csak lefelé ereszkedünk. Ez a döntés jónak bizonyult :)

Komótosan, jót beszélgetve és sokat fotózva haladtunk felfelé, nem igazán néztük az órát, élveztük, hogy végre kint lehetünk. Péntek lévén nem is nagyon találkoztunk sok emberrel, még fent a TV toronynál sem. Viszont a felhők kezdték bekebelezni a Kékest, és bevallom nekem nagyon tetszik ilyenkor az erdő. Be is teszek rögtön ide néhány ködös képet.

Kékesről a kék és sárga sáv jelzést követve haladtunk. Lassan kiértünk a felhőből / ködből, és megnőtt a látótávolság is. Az Erzsébet-sziklához és a kereszthez érve már fák között a napsütésben fürdőző Parádsasvár is feltűnt. Innen már szinte csak pár lépés a Sas-kő. Itt található az I. világháborúban elesett turisták emlékére állított emlékmű is. 

Gyönyörű panoráma tárult itt elénk. Tiszta légkör, jó idő esetén a Tátrát is látni. A korábbi ködös, nyirkos idő és a meredek kapaszkodók miatt átnedvesedett esőkabátot, pulcsit és sálat ki is terítettem egy kicsit száradni. Egy szál pólóban meredtünk a távolba, de amint eltakarták a felhők újra a napot, rohamtempóban kapkodtam magamra vissza a ruhadarabokat.

Folytattuk utunkat a kék és sárga jelzést követve. Elhaladtunk a Disznó-kő mellett, de a szirtre most nem mentünk ki, bár ha erre jártok, semmiképp ne hagyjátok ki. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy kicsit szaporázzuk a lépéseinket, hogy időben odaérjünk a táborhelyre. Hisz még fel kellett állítanunk a menedékeket, fát kellett gyűjteni, vacsorát kellett sütni mielőtt lemegy nap. 

A Markazi-kapu előtt a kék jelzés és a sárga különválik. A kék halad tovább kelet felé, a sárga egy meredek lejtéssel előbb északnak majd visszakanyarodva nyugat irányába folytatódik. Hamarosan egy erdei műútra fut rá, amiről jobbra lekanyarodva a Rózsaszállás kulcsosházat és a Szállás-hegyet is elérhetjük.

A Rózsaszállás

A Szállás-hegy

A Hurok úton tovább haladva kb. 1.5 km után érkeztünk meg aznapi túránk céljához, a táborhelyünkre a Pisztrángos-tóhoz. A tó az út bal oldalán van, eredetileg ide terveztem a táborhelyet, de szörnyű állapotok uralkodtak.

Egyrészt az esőzések miatt megközelíthetetlenné vált az esőbeálló, és kb. bokáig érő vízben állt az egész. A tűzrakóhely környékén méteres gaz, a padok és asztalok elhanyagolva, lerugdosva. Sajnáltam, hisz párszor már megfordultam ezen a helyen évekkel korábban, és akkor egy szép, rendezett tisztással, pihenőhellyel találkoztam.

De szerencsére az út túloldalán pozitív meglepetés ért minket. Az itt található pihenőnél még sosem jártam, de körbejárva tökéletes táborhelynek tűnt.

Ugyan a tűzrakóhelyeket csak gumicsizmában (bakancsban) lehetett megközelíteni, de a fedett padok egy kicsit magasabbra épültek, így ott találtunk annyi száraz földterületet, hogy Feri nyugodtan felállíthatta a sátrát. 

Én függőágyat hoztam, kicsit bentebb találtam is két alkalmas fát, és - viszonylag gyorsan - kialakítottam esti menedékem.

Legelsőnek a 3x3 méteres ponyvát feszítettem ki, mert eléggé úgy tűnt, hogy hamarosan esni fog. Ez szintén jó döntésnek bizonyult. Ezt követte a függőágy kifeszítése és a megfelelő szög megtalálása. A függőágy alá egy úgynevezett underquilt (alsópaplan) került. Ez a szigetelő réteg, mivel az ágy önmagában nem szigetel, és underquilt nélkül hamar átfagynánk akkor is, ha jó hálózsákunk van. Majd kibontottam a hálózsákom, a kis ledes lámpácskát a tartózsebbe tettem. Tádáám, kész a tízcsillagos hotelszoba. 

Alapvetően szeretek sátrazni, de a függőágyat több okból is praktikusabbnak tartom, ráadásul kényelmesebb is. Egyrészt nem kell sík felület hozzá, két megfelelő távolságban levő fa közé kifeszíthető, és mindegy, hogy alattad hepe-hupás a talaj vagy éppen köves (esetleg tocsog a vízben, mint esetünkben). Másrészt nem hagy nyomot, nem nyomja el az aljnövényzetet. Nem utolsó sorban könnyebb, mint egy sátor, és kényelmesebb is. De persze ki kell próbálni, én csak ajánlani tudom.

Elkészült a tábor: elől a sátor, hátul a függőágy ... közel a budihoz :)

A tábor melletti patakból szűrtünk ivóvizet.

Hamarosan a tüzet is meggyújtottuk, és elkezdtünk a sütögetéshez készülődni. Feri szalonnát hozott, én kolbászt, hagymát, zöldségeket. 

Már éppen ráhúztuk volna a "hazait" a nyársra, már éppen összefolyt a szánkban a nyál, amikor leszakadt az ég....és mintha dézsából öntötték volna .... csak esett ...

.... és csak esett ...

... és csak esett ...

A tüzünk kb. 40 perc hősies küzdelem után feladta, és elaludt. A szalonnák és kolbászok nyersen, a tányéron pihentek. Mi pedig csak vártuk, hogy végre eláljon az eső. Amikor úgy tűnt, hogy csendesedik megörültünk, de pár perc múlva megint rákezdett. 

Közben támadt egy rossz érzésem, hogy csak rá kéne pillantani a függőágyra. Az addig rendben van, hogy a ponyva vízálló és védi a függőágyat, de a kötélzet kilóg a ponyva alól. Ha megfelelő mennyiségű víz éri, akkor elkezdi elvezetni a csapadékot, és hát máshova nem tudja, csak a függőágyba. Én azért voltam eredetileg nyugodt, mert a kötélzetet megszakította egy karabíner, és gondoltam azon majd szépen lecsorog a földre az eső. (Erre a célra egyébként madzagot is érdemes kötni a kötélzetre, hogy az vezesse le a vizet). De mikor odaértem láttam, hogy nem éppen ez történt.

Azaz de, a karabíner vezette a vizet, de tovább a függőágy felé, mivel hosszában állt és nem volt akkora a szög, hogy a víz lecsoroghasson :) Szerencsére csak az egyik oldal járt így, és pont ott volt a függőágy tartózsákja, így az vette fel a vizet, szinte minimális mennyiség csurgott be az ágyba.

Gyorsan kötöttem kis madzagokat a karabínerek elé, és megigazítottam a karabínert is, hogy ténylegesen levezesse az esőt.

Közel két órán át esett. A gyomrunk már nagyon korgott, nincs mese, enni kell. Abban maradtunk, hogy nem próbálkozunk ilyen esőben újra meggyújtani a tüzet, hanem a nálam lévő gázfőzőt használjuk. A terv az volt, hogy lecsíkozzuk a szalonnát, kisütjük a zsírját és abban megsütjük a karikákra vágott kolbászt. Velünk nem babrál ki holmi monszun...

Ahogy karikáztuk a kolbászt, tekintetünk az asztalon levő kajás zacskókra tévedt. Hagyma, paradicsom, paprika... a serpenyőben meg kolbász, szalonna. Ebből lecsó lesz!

Lehet, hogy nem sikerült épp a legjobbnak, lehet otthon jobbat dob össze az ember, de nekünk a szakadó esőben, az egyre sötétebb és hidegebb erdőben, ez a rögtönzött lecsó Michelin csillagos gourmet-fesztiválnak tűnt :)

A meleg vacsora után a kedvünk is egyre jobb lett, előkerültek a Kékestetőröl beszerzett sörök, és egy kis hazai pálinka is. (Jójó, egy feles lecsúszott a táborépítés után is). Ahogy így telt-múlt az idő arra lettünk figyelmesek, hogy egyre csendesebb az erdő. Nem halljuk az esőcseppek pottyanását a leveleken. Elállt.

Talán a pálinka miatt, de felbátorodtunk: márpedig nekünk estére még lesz tábortüzünk!

Az első tűz helye a sok parázs miatt szerencsére nem lett reménytelenül nyirkos, így a hamura száraz fadarabokat tettünk. Erre rá forgácsot aprítottunk, majd meggyújtottuk. A forgács hamar lángra kapott, begyújtotta a vékonyabb ágakat, végül a vastagabb rönkök is felizzodtak. A tűz köré nedves fákat tettünk, hogy száradjanak. Sikerült, lobogott a tábortűz!

Egy tavalyi vadkemping alkalmával az akkori túratársaim mutattak egy eszméletlen jó tábori desszertet. Mivel a lecsó óta majdnem 2 óra eltelt, és nem is volt túl nagy adag (no meg persze nem akarjuk hazacipelni, amit enni vittünk ki), nekiálltam elkészíteni. A nevét nem tudom ennek az édességnek, de a lényege az, hogy egy banánt hosszában bevágsz éles késsel úgy, hogy a héjából nem veszed ki. Majd ebbe a hosszanti résbe begyömöszölsz felváltva tejcsoki és mályvacukor (vagy pillecukor) darabokat.

Ezt a tűz mellé teszed óvatosan, nem túl közel, de azért érje a hő. Pár perc múlva elkezd megolvadni a cukor és a csoki is. Mikor banán héja is kezd pirulni, elkészült. Egy kanállal könnyedén ki lehet kanalazni a meleg olvadt banános-csokis-pillecukros finomságot. Durván finom. Akkor sincs gond, ha épp nem vagy tábortűz közelében, otthon, sütőben is elkészíthető, próbáltuk :)

A jól megérdemelt desszert a nap végén

Majdnem éjjel 2 óra volt, mire úgy döntöttünk, hogy ideje nyugovóra térni. Bevallom kicsit azért tartottam az éjszakától. Az ember azért nem minden nap alszik kint egy tök sötét erdőben, távol a biztonságot jelentő lakásától, házától. De jobban belegondolva nincs mitől tartani. Az állatoktól nem kell félni, messziről kerülik az embert (persze a kíváncsi rókák és egerek miatt érdemes a kaját jól elzárni). Egyedül csak a saját gondolatai tudják megrémiszteni az embert, de aznap éjszaka nem Mátrában szálltak le az ufók, és nem a Pisztrángos-tóból kellt ki a zombisereg.

Az éjszaka viszonylag jól telt, bár nem aludtam túl sokat. Hajnali 5-kor már hangos volt az erdő a madaraktól, de nagyon jó ilyen "hangzavarra" ébredni. Félálomban hallgattam a koncertet, nagyjából 7 óra után keltünk fel mindketten. Forraltam vizet a gázfőzővel, majd egy bögre kávéval visszavonultam még a függőágyba kiélvezni a nem mindennapi reggelt.

Reggelire megettük a maradékokat, kekszet, csokit. Leszereltem a függőágyat, Feri is összerakta a sátrat. Lassan pakoltunk, nem igazán akartunk még elindulni. Nagyjából 10 óra után azonban útra kelltünk, hogy a piros+ jelzésen haladva visszainduljunk Mátraházára, ahol a kocsit hagytuk.

Mintha egy dzsungelben lettünk volna valahol Brazíliában. A sok eső buja növényzetet és patakká alakult turistautat okozott. Számos patakátkelésen haladtunk keresztül mire nagyjából a Kőris-mocsár környékén szárazabb területre értünk.

Pár kilométert haladtunk akkor már a sárga sáv jelzésen, mikor meghallottuk a civilizáció első jeleit. A szerpentint versenypályának gondoló motorosokat. A madárcsicsergés és a patakzúgás valahogy kellemesebb volt. 

Hamarosan megérkeztünk Mátráházára a parkolóba. Szerencsére a kocsi ott állt ahogy hagytuk, és szombat lévén szinte már nem is volt szabad hely. Egy gyors hamburger-ebéd mellett tettük le a voksunkat, majd összeszedtük magunkat és elindultunk az autóval hazafelé.

Egy igazán jól sikerült hétvége volt. Volt eső, vihar, szél, napsütés, elázott fa, elázott menedék, lecsó, tábortűz, patakvíz, madárcsicsergés. Én ezeket mindenkinek terápiás jelleggel felírnám. Mi is megbeszéltük Ferivel, hogy hamarosan újra visszajövünk, és pár napot újra odakint töltünk.