Évek óta járjuk a székely hegyeket, de amit 2015. januárjának elején megéltünk, ahhoz fogható szépségben még sosem volt részünk. Már a túrát megelőző egy hétben jól látszódott, hogy a Kelet-Európai síkság irányából meginduló szibériai csontszáraz és hideg levegő, e szerdai napon elárasztja Székelyföld térségét. Dörzsöltük is a tenyerünket, hiszen az elmúlt napokban a hegycsúcsokat ölelő hófelhők vastag és tündöklő hóval, zúzmarával borították be a magasabban lévő erdőket. Ennek fényében nem volt kérdés az indulás, bár az autónak reggel eléggé az volt, így hát a kora délelőtti órákban elindultunk a Pongrác-tetőre. Érdemes még annyit megemlíteni, hogy reggelente a medencében nem voltak ritkák a -30 fok körüli minimum hőmérsékletek, ám ez a mindennapi életben, a kevesebb autó és több pálinka fogyasztásban mutatkozott csak meg.

Nos, felérve a Pongrác-tető nyergébe, gyorsan rá kellett jönnünk, hogy bizony a szikrázó napsütés csak a látvány szépségéhez járulhat hozzá, hiszen a nyeregben fújó északkeleti szél gyorsan az arcunkra fagyasztotta a kezdeti örömteli lendületet. Kis csapatunk egy kis szedelőzködést követően végül elindult déli irányba a piros jelzésen, hogy elérje első állomását a Pongrác-csúcsot.

Útközben

Útban fölfelé néhány száz méter megtétele után sajnos megszűnt a kitaposott út, így hát egymást váltva kellett újat törni magunknak a hóban. Az első célunkat elérve gyorsan elfelejtettünk (lábfej) fagyási és lelki sérüléseinket, hiszen megérkeztünk tündérországba. A szikrázó hó és a fehér mázzal leöntött fenyők látványa meseszép volt.

Pongrác-csúcs

Téli öltözetben

Szerencsénkre az útnak ez a szakasza jól járható volt, hiszen a nyitott területen a szél lefújta a porhavat és az alatta elhelyezkedő keményre fagyott kérges felszínen már sokkal könnyebb volt a haladás.

A Ló-havas két formás csúcsa vagy épp

Esztena

Közeledvén a Lóduj-nyereg felé kereszteztünk egy magas feszültségű vezetéket, melyet fagykirálynő fehérbe öltöztetett, miközben északkeleti irányba eltekintve egyre szebb panoráma tárult a szemünk elé.

Jégbe fagyott energia

Merengés a táj szépségében

A Gyilkos-tó fölé magasodó Kis-Cohárd

Lombok között bujkáló Csalhó

Azonban más érdekes dolog is feltűnt a hóban. Nem voltunk egyedül. A tisztáson viszonylag friss farkasnyomokat is sikerült megörökítenünk.

Farkasnyomok

Párás Gyergyói-medence

Tejszínhabban mártogatott fenyő

Felbuzdulva a sok csodás látványtól elindultunk utunk második szakaszára, a Meggyes-tető felé.

Kék és fehér

Visszagondolva akár holtpontnak is nevezhetnénk túránk ezen részét, hiszen hótaposó hiányában derékig érő hónyelveken is át kellett szenvedni magunkat. Menetidőnk ekkora sajnos olyannyira elnyúlt, hogy az eredeti célunknak kitűzött Csofronkáról le kellett mondanunk, így hát a közelebb lévő Ló-havas mellett döntöttünk. Na persze ennek az eléréséért is komolyan meg kellett dolgoznunk. Elhagyva a Meggyes oldalát keletnek fordultunk, ahol már komolyabb emelkedőt szerencsére már nem kellett leküzdenünk. Azért ne gondoljátok, hogy innen már leányálom volt a túra, hiszen ismét jött egy embert próbálós szakasz. Én csak úgy nevezném: Igen! A hó tetején sétálok...!Cuppp...óóó...mégsem...! Magyarán egy-két lépés (jó esetben) a kérges hó tetején, utána combig süllyedés valamelyik lábunkkal. Hát nem volt épp kellemes, főleg ha még egy sunyi bokor is volt alattunk. No de a többszöri pihenő közben, amíg mi egy kis elemózsiával töltöttük a gyomrunkat, addig a természet kezelte a lelkünket. És bizony elég nagy sikerrel.

Közel a cél

Jégvirág

Szinte a világvégéig el lehetett látni.

Távolban magasodó Kelemen-havasok

Hihetetlen csönd és nyugalom ülte meg a tájat. Utolsó szakaszunkat egy kis kapun keresztül vezetett a Ló-havas alatti tisztásra, ahol egy esztena sütkérezett a téli napsütésben.

Tündérország kapuja

Esztena a téli napsütésben fürödve

Együtt a csapat, ahol Hwesta fotós kollegina is szerepel. Ritka az ilyen :)

Az épület déli oldalán mi is megálltunk egy kicsit barnulni, hiszen uv-sugárzásból volt elég, melegből annál kevesebb, hiszen -18 fokon tetőzött a hőmérséklet. De sebaj mert a „pacinyereg” már csak karnyújtásnyira volt tőlünk. Egy utolsó nekirugaszkodásként végül felértünk vagy épp felültünk a Ló-havas nyergébe melyről az a hír járja, hogy csak a vihar szokott lovagolni rajta.

Panoráma a Ló-havas nyergéből

Ha lett volna egy fűtőtest a közelben egészen biztos, hogy fent maradtunk volna még egy jó ideig. Az északkeleten magasodó Csalhó fenséges látványt nyújtott.

A magasra domborodó Csalhó (Toaca 1900 m és az Ocolasul Mare 1907 m)

A második legmagasabb csúcsán (Toaca balra) még a román meteorológiai állomás is látszódott. Jó pár fénykép megörökítését követően a közeledő éjszaka visszarántotta tova szárnyalt gondolatainkat, ezért elindultunk vissza, úticélunk kezdőpontjához.

Útban visszafelé, távolabb a félig kopasz Meggyes csúcsa

 

Mikor ismét a Lóduj-nyereghez értünk, arra lettünk figyelmesek, hogy a reggeli farkasnyomok mellett újak jelentek meg a mi nyomaink közelében. Úgy tűnik, hogy a „kutyusok” egy kicsit körbe szaglásztak vagy épp egy őrjárat járt arra, hogy a territórium határát bejárja. Mindenesetre nyugalommal könyveltük el, hogy aznap ebben a rettentő hidegben nem csak mi voltunk úton. Az estéhez közeledve a fények játékának köszönhetően az ég, a hegyek, sziklák és erdők is más pompában kezdek el tündökölni.

Nyújtózó árnyékok

Ágak között átszűrődő aranyló sugarak

Utunk vége felé a Görgényi-havasok mögé lebukó nap utolsó sugarai játszottak még a fák a lombjain, majd mély nyugalomba szenderült a táj.

Csak a látvány melegített

Utolsó árnyjátékkal búcsúzó Nap